Norvég erdei macska

Erőteljes felépítésű, impozáns termetű - a Maine Coon után a legnagyobb - macska. Feje hosszúkás, termetéhez képest aránylag kicsi, hosszú fülei magasan ülők, csúcsain, mint a hiúzén, tekintélyes pamacsok találhatók. Szeme nagy, enyhén mandulavágású, bármilyen színű lehet, csak harmonizáljon a bunda színével. Farka hosszú, lompos, hátulsó végtagjai némileg hosszabbak, mint a mellsők. Bundája félhosszú, ám sajátosan kétféle típusú szőrszálból áll: viszonylag hosszú, gyapjas aljszőrzetből és fénylô, víztaszító, hosszú fedőszőrzetből. Valamennyi létező macskaszínben tenyésztik; az aguti faktor nélküli változat bundáján fehér foltok is előfordulhatnak.

Az egyes macskafajták története gyakran nem több legendák gyûjteményénél. Hiteles fajtatörténettel szolgálni - legalábbis az ősi eredetű cicák esetében - már csak azért sem könnyű, mert azok az "adatok", amelyek mintegy száz évesnél korábbi időszakokra vonatkoznak, egy-két kivételtől eltekintve nem bizonyíthatók, és nem hitelesek. Az ilyenféle származás-elméletek szinte mindig így kezdődnek: eredete homályba vész.

Nos, a Norvég erdei macska eredete ugyancsak "homályba vész", hiszen évszázadokon át rejtett életmódot folytatott a vadon mélyén és egyáltalán nem került az ember szeme elé. Igaz, a népi legendákban fel-felbukkant, tudniillik a 19. századtól kezdve a skandináv népmesék kedvenc alakja: ő vitte a jó magaviseletű gyerekeknek bozontos farkára erősítve a finom csemegéket, édességeket, játékokat.
Maguk a valódi macskák azonban már jóval korábban, feltehetôen a 16. században alakulhattak ki a tengerjáró hajókon Olaszországból Norvégiába "utazó" angóra cicák utódaiként, s az ottani vad természet formálta őket olyanná, amilyennek nagyjából ma is mutatkoznak. Egy másik elmélet szerint a Norvég erdei macska a vadmacskák egyik alfajának, a Skóciában élő vadmacskának a mutációja, s a vikingekkel került a  skandináv félszigetre.
Így vagy úgy: mindenesetre manapság hiába keresnénk Norvégia erdőségeiben ezeket az állatokat, a vadászok annyira megtizedelték őket, hogy majdnem teljesen kipusztultak. Szerencsére 1930 körül néhány példánnyal megkezdődött "nemesített" változatuk fajtatiszta tenyésztése. A Norvég erdei macska 1977-ben kapott hivatalos elismerést, 1981 óta pedig két osztályban indulhatnak a kiállításokon: csíkos /aguti/, valamint csíkozás mentes /aguti faktor nélküli/ színváltozatban.
Kellemes adottságokkal rendelkező, kiegyensúlyozott, nyugodt, barátságos, mindenféle tartási körülményhez könnyen és jól alkalmazkodó macska. Játékos természetét idôsebb korában is megőrzi. Két arca van: ha lakásban tartják, szeretetet igénylô, szelíd, ragaszkodó, kedves cica. A szabadban viszont túlzottan is önálló, zárkózott, szinte megközelíthetetlen. Ennek ellenére csak kertes házban, viszonylag természetes környezetben bontakozik ki eredeti, lenyügöző egyénisége.