Csányi Vilmos: A kutyák szőrős gyerekek

Bukfenc és Jereomos két igazán híres kutya, akiknek életét a neves etológus, Csányi Vilmos nagyon közelről figyelte hosszú éveken át. A kutyák viselkedését bemutató tudományos megalapozottságú, de mégis szórakoztató könyvnek a harmadik, bővített kiadása jelent meg.

Milyen szerepet töltenek be a kutyák jelenleg az életében?

Az utolsó húsz évben komoly szerepet töltenek be, de most épp várok a Jeromos-projektre. Jeromos egy különleges kutya volt, nagyon jelentős, önálló személyiséggel, sok különös történet fűződik hozzá. Szeretnék egy ugyanolyan kutyát. Jeromos 15 éves korában tavaly meghalt, ő egy pumi anya és egy husky apa szerelmének gyümölcse volt. Ugyanezt a keresztezést szeretném még egyszer megcsinálni, hogy kiderüljön, mennyi volt a genetika, és mennyi a környezet hatása abban, amilyen ő lett. Elég bonyolult dolog volt találni valakit, aki segít, de végül sikerült; így most több pumi szuka várja egy kiváló husky kan látogatását tavasszal, május környékén lesz megint kiskutyánk. Konrad Lorenz A kutya könyve című, magyarul is többször megjelent művében is leírja, milyen komoly probléma az ember számára, hogy a kutya rövidebb ideig él, mint ő. Ezt a problémát ő úgy oldotta meg, hogy a felesége kutyatenyésztő volt, aki csau-csau - németjuhász hibrideket tenyésztett, ezek fantasztikusan szép és okos kutyák, Lorenz pedig mindig egy ilyen hibrid szukát kapott. Hat kutya szolgálta őt 86 éve során, és ő mindig úgy érezte, hogy ugyanaz a kutya jön mögötte. A nagy elődök nyomán én is szeretném ezt kipróbálni.

Miben volt különleges Jeromos?

Meglátjuk. Ő annak idején Bukfenc mellé került, aki fel volt háborodva, hogy mit keres itt egy kiskutya. De ezt megoldottuk, elmagyaráztam neki, hogy ez az ő kiskutyája. Pontosan megértette, mert kapott játékot, labdát, ennivalót, tudta, mit jelent az, hogy az övé. A méreg abbamaradt, és elkezdte nevelgetni, fegyelmezni a kiskutyát. Bukfenc egy nagyon kerttisztelő kutya volt, csak a kerti utakon járt, és a dolgát sem végezte a kertben, Jeromos pedig egy szeleburdi kiskutya, aki mikor belegázolt a virágágyásba, Bukfenc nagyon alaposan elmagyarázta neki, hogy ezt nem szabad. Ennek az lett az eredménye, hogy Jeromos megtanult repülni. Bukfenc orra előtt átugrotta az ágyásokat, akit ez nagyon bosszantott, mert ekkor ő már egy testesebb, idősebb kutya volt, nem tudott repülni. Most sajnos Bukfenc nem lesz, meglátjuk, egyedül Jeromossal hogy lehet boldogulni.

Mit tanult saját magáról Jeromostól és Bukfenctől?

Ez nem egy jó kérdés, én magamról nem szoktam mesélni. Úgy gondolom, mindenkinek van egy magánszférája, nem kell kitárulkozni a világba. Egy etológus mindenkit figyel, kutyát, újságírót, saját magát. A kutyákról szóló megfigyeléseit megosztja, a saját magáról szólóakat pedig nem.

Hogyan fogadták külföldön a Bukfenc és Jeromost?

A magyar kiadásokkal együtt kilenc kiadás jelent. Sok helyen írtak róla, voltak, akik lelkesedtek, és voltak, akik úgy gondolták: „Majd akkor mondja nekem, hogy a kutya gondolkodik, ha le lehet vele ülni egy asztalhoz sörözni és a filozófiáról beszélgetni!” Aki ilyen nézeteket vall a gondolkodásról, azon az ember mosolyog, pedig ez az amerikai Natural History-ban jelent meg, ami egy jó újság, de hülyeségeket úgy látszik, ott is írnak. Azt, hogy az állatok gondolkodnak, nem olyan régen terjesztik az etológusok, és nem olyan régen hiszik el a tudomány egyéb képviselői. Húsz évvel ezelőtt egy merész gondolat volt az, hogy a kutya gondolkodik, sokszor visszaküldték a cikkeinket azzal, hogy ezt hogyan képzeljük. Az azóta eltelt időben nyilvánvalóvá vált, hogy az állatok gondolkodnak, de nem söröznek, nem filozofálnak, nem politizálnak, illetve a csimpánzok még azt is teszik. Az állatok nem nyelvben gondolkodnak, ezt kellett megemésztenie a tudós közösségnek. A nyelvvel lehet a legszebben, legkomplikáltabb módon, de képekben is lehet gondolkodni, és valószínűleg az állatok ezt teszik. Van egy kiváló amerikai kutatóasszony, világszerte ismert háziállat-kutató, Temple Grandin, aki autista. Sokszor beszélt arról, hogy ő mint autista hogyan éli meg a világot. Ő is képekben gondolkodik. Nagyon egyszerű mondatokban beszél, a könyvei is tőmondatokból állnak, kivéve, mikor az újságíró segít neki komplikáltabb mondatokat írni. Ő az iskolába kerüléséig nem beszélt, mert a képek sokkal összetettebbek, sokkal bonyolultabb gondolatokat lehet velük kifejezni, a beszéd számára egy nagyon primitív, egyszerű dolog. Azóta, mióta ő el tudja mesélni, hogyan működik a képi gondolkodás, azt gondoljuk – és ezt ő is megerősítette - hogy a gerinces állatok valószínűleg ezen a módon gondolkodnak. Természetesen egy kisebb aggyal kisebb gondolatokat lehet gondolni, egy csimpánznak összetettebb képi gondolatai lehetnek, mint egy egérnek. A különbségek óriásiak lehetnek, de nem az a különbség, hogy az egyik állat gondolkodik, a másik meg nem. A nagy különbség az, hogy az ember képes átadni a gondolatait, a képi gondolkodással szemben ez a beszéd előnye. A csimpánz a saját gondolatai börtönében van, míg az ember azzal vált el az állatvilágtól, hogy a beszédet evolúciósan értve „feltalálta”, képes a gondolatait megosztani. Az már egy másik komoly probléma, hogy a beszéd, amit hallunk, milyen gondolatot fed. A beszéd és a nyelv segítségével egy teljesen új világ keletkezett, amelyből az állatok kimaradtak. A kutya viszont nagyon igyekszik megérteni a beszédet, sejti, hogy a beszéd mögött nem csak utasítások, hanem valami komplikáltabb dolog van. Ennek egyik jele, hogy a kutyák kérdeznek. Ezt a figyelmes gazdák tudják.

Hogyan kérdez egy kutya?

A kutya az ember elé ül, jelentőségteljes módon néz rá, és csóválja a farkát, ilyenkor tudjuk, hogy valamit kérdez, mert abban a szituációban lehet olyan válasz, amely őt érdekli. Például amikor reggel az ember és a felesége öltözik, a kutya szeretné tudni, hogy ki viszi el. Ha azt válaszolom, én, akkor mellettem marad, ha azt mondom, Évi visz le, akkor őt nyúzzák, a válasz kielégíti őket. De az embertől idegen kutyák is kérdeznek. Viszont egy állatkutatóknak elmagyarázni, elhitetni velük, hogy egy kutya odajön hozzám a Gellért-hegyen, és megkérdezi, hol van Évike, aki eddig sétáltatta Jeromost, szinte lehetetlen feladat. Ezek tudományosan nagyon nehezen bizonyítható dolgok, azt mondhatjuk, ez egy anekdota, mindenki azt hisz el belőle, amit akar. De 15 év alatt sikerült az etológusok nagy részét megváltoztatni, míg az első években senki sem hitt el semmit, 2009-ben a világ elsőszámú tudományos folyóirata, a Science közölt négyoldalas interjút és két cikket az ELTE Etológiai Tanszékéről. Megírták, hogy kialakult a kognitív etológia, az etológia teljesen új szárnya, amelyet a mi kutatásaink indítottak el. Erre nagyon büszkék voltunk, ez egy elismerés volt a tudomány részéről, azóta pedig 10-15 laboratórium dolgozik azzal a módszerrel, amelyet mi fejlesztettünk ki. Régen azt gondolták, hogy a kísérleti állatokat egy ketrecben tartják, és mikor szükség van rájuk, előveszik. Kutyával így lehetetlen dolgozni. Mi úgy gondoltuk, hogy a kutya természetes környezete a család, vagy mi megyünk hozzájuk egy kamerával, vagy ők jönnek a laboratóriumba a gazdával együtt roppant érdekes dolgokat csinálni. A tudomány is egy hiedelemrendszer, de itt mindent gyakorlati bizonyítékkal kell alátámasztani, hogy megismételhető, más is meg tudja csinálni, más is ugyanúgy látja. Kialakult egy tudományterület, amelyben az ember kutyához való hasonlatosságának mértékét vizsgálják, és azon már senki sem vitatkozik, hogy a kutyák a gyerekekhez hasonlítanak. A Science-interjú egyik kísérő cikkének címe volt az, hogy A kutyák szőrös gyerekek, ezért választottam én is ezt a címet. Egy nem beszélő, másfél-kétéves gyerek értelmi színvonalán van a kutya, sok dologban esetleg még értelmesebb is, de nem tud beszélni, ezért úgy fejezi ki magát, ahogy tudja, mutogatással, utánzással. Ha valaki figyel rá, tud kommunikálni vele. Ez egy fantasztikus dolog, van egy állat, aki rájött, hogy a gondolatokat lehet kommunikálni, és megpróbálja.

A cikk folytatása a http://konyves.blog.hu oldalon.